Elég

 

Fú bazdmeg, asszem én most nem is tudom megmondani, hogy mi van, csak valami van és az minden, csak nem jó. Valami itt, tudod, úgy nagyon fáj. Persze, hogy hülyeség az egész! Szerinted akarom, hogy fájjon? Dehogy akarom, de a mellkasom csakúgy nyeli el ezt a sok szart, én pedig nem tudok mit tenni. Azt mondják, ha beszélek róla, akkor enyhül a fájdalom. Hát én már ódákat zengek, de esküszöm erre a tetves életre, hogy semmit sem enyhült az egész! A mellkasom ugyanúgy hullámzik, az agyam ugyanúgy kattog és hopp, megint ugyanott tartok. Az örök második hely az én otthonom, az egyedüllét jó barátomként mutatkozik be mindenkinek.

Egyszer vagyok, a következő pillanatban pedig nem. Na, ezt döntsd el te nagyokos, hogy most éppen melyik van! Jó, bocs, nem neked szól ez a maszlag, csak már unom magamnak elmondani ugyanazt, így hát elmondom neked is. Nyilván már ezt is unom, de mindegy, mert már belekezdtem, szóval akkor már végigmondom. Igen, akkor is, ha nem érdekel, mert jogodban áll úgy dönteni, hogy itt hagysz te is, ki vagyok én, hogy itt tartsalak? Nem voltam az a küzdőfajta, inkább elengedtem a dolgokat, mert ugyan, minek tartogassam őket, ha úgyse nyerhetek? Fú, mit bánom én, ha az idegeidre megyek, ilyen vagyok és kész!

Utálok ilyen lenni, de egész egyszerűen nem tudok nem ilyen lenni. Szinte égek a vágytól, hogy valaki figyeljen rám, de tök mindegy, mekkora figyelmet kapok, senki nem lesz elég nekem. Nem ellened szól, de sajnos a te figyelmed sem lesz elég, mert majd idővel ezt is szépen bekebelezi az a fekete lyuk, ami a szívem legmélyén van.

Nagyon kérlek, soha ne mondd vagy mutasd, hogy szeretsz, mert sosem tudod elégszer mondani és sosem tudod bizonyítani sem. Úgysem fogok hinni neked. Egy magányra ítélt senki vagyok, aki úgy akar valaki lenni, hogy közben nem is próbálkozik. Olyan vagyok, mint a tiszavirágzás, azon az egy napon fogadlak be, utána hiába is próbálkozol. Na, látod már végre, hogy mi fán termek? Olyan, mintha az egész csak egy paradoxon volna: te próbálkozol, de sohasem annyira, hogy az nekem elég legyen. Úgyhogy most megyek is, mielőtt még te elmennél.

Sapiens

 

Gyűrögeted a ruhád ujját, miután megszólal a fülhallgatódból a My Chemical Romance Cancer című száma. Azóta nem hallgattad, mióta négy évvel ezelőtt elénekelted, utána pedig pár évre rá végignézted valaki küzdelmét a rákkal. A sors fintora ez – mondod keserűen, majd úgy döntesz, hogy most az egyszer végighallgatod ezt a dalt. Nem sokkal később felelevenedik az a Karinthy novella, amelyiknek a végén az áll, hogy „nem tudok beszélni”. Emlékszel, hányszor, de hányszor adtad elő? Rengetegszer játszottad el, hogy nem tudsz beszélni, aztán amikor anyád mondta ugyanezt, akkor csak némán hallgattad, ahogyan egyre kevesebbet mond. Eloszlatod a gondolatot, hogy kötelet képzelj oda, ahol nincs, nem kell jelentőséget tulajdonítani a láthatatlan dolgoknak.

Mert az van, amit látunk, a többi az csupán képzeletünk szüleménye. Bár jól látod a dolgokat, semmi nem igazolja azt, hogy azok úgy vannak. El kell fogadnod, hogy néha elég az, ha csak azt veszed észre, ami a szemed előtt történik. Csak a fájdalomtól óvod meg magad és a csalódottságtól, amit az okoz, hogy mégse az történik, amit várnál. Vajon képes vagy-e kilépni a valóságba azért, hogy végre úgy élj, ahogyan azt már annyiszor elképzelted?

Az érzéseidet gondolatok formájába öntöd, hogy ne kelljen megismerned őket. Sok sebből vérzik ez, de inkább csak ráteszel egy ragtapaszt és mit sem törődsz az alóla csordogáló vérrel. Ezt jelenti, ha mindig csak gondolsz, de érezni sosem érzel. Átvenni mások érzéseit mindig könnyebb, mint szembenézni a sajátjaiddal. Aztán persze ott ülsz a kanapén üresen. Semmit sem érzel, mert azt nem tudod, hogy kell, ezért inkább újra és újra lejátszod a fejedben az emlékeidet és a vágyaidat. Kiszipolyozták belőled azt a szemernyi életerőt és te inkább ülsz a kanapén és elfogadod. Elfogadod, hogy neked ennyi jutott, aztán már megint a tükörképeddel veszekszel úgy, hogy közben nem nézel a szemébe.

Szomorúság és szomorúság közt is van különbség. Az előbbi az a fajta, amiről, ha nem veszel tudomást sem tűnik el, hiába tereled el a gondolataidat, továbbra is ott lebeg körülötted és arra vár, hogy végre érezd őt. Az utóbbi az, amit érzel és ezáltal túl tudsz rajta lépni. Akkor érted meg igazán a különbséget, amikor már mindkettőt érezted. Ugyanez fut át rajtad a gondoskodás kapcsán is. Amikor azért adsz, hogy szeressenek és nem azért, mert szeretsz.

Lassú folyamat felfedezni, mennyi érzés lapul benned, erőszakkal nem tudod őket előhívni. Hála istennek van rá egy egész életed, hogy érezd és megéld mindegyiket, hogy aztán elmondhasd: éltem.

Adiectio

 

Nem szeretem a nyarat, ilyenkor nem tudom eltakarni mindazt, ami a testemre van írva. Mindig rövid ruhákban járok, mert különben kiizzadnám, ami bennem van és én azt egyáltalán nem akarom. Pedig néha jobb lenne. Persze, inkább szorgosan tartogatom magamban a ki nem mondott szavakat, a be nem tartott ígéretek emlékét és ezáltal egy hatalmas támadófelületet hagyok mindennek és mindenkinek. Minél kevesebb a ruha, annál nagyobb a felület.

Amikor felhívlak, újból lezavarod egy fél perc alatt a beszélgetést, amíg elmondod, veled mi van, aztán, amikor én kerülnék sorra, akkor azzal jössz, hogy nálad hamarabb megy le a nap, dolgod van. Talán azért kapom ezt, mert amikor te sírtál pár évvel ezelőtt, akkor könnyek nélkül néztem a halott szemébe, akivel jól megértettük egymást, de téged már nem tudtalak megvigasztalni. Úgy érzem, sosem tudtuk egymást úgy igazán elérni, ez a telefonhívás pedig az ékes bizonyítéka annak, hogy soha nem is fogjuk. Bár nem hiszek a sohákban és az örökkékben, ennek ellenére mégis előszeretettel használom őket, amikor rólad vagy róla van szó. Amikor ültünk a kanapén azután a film után, amit én választottam, te pedig zokogva mondtad, hogy soha többé ne válasszak ilyet, amikor neked ennyire fáj. Soha többé nem választottam filmet.

Amikor róla van szó, akkor inkább az örökké a gyakoribb – képletesen, persze. Ugyanis sosem mondom ki, mégis minden alkalommal adok még neki valamennyit magamból. Ez így megy örökké, ha egyszer csak az álmaim nem nőnek túl rajta. Vagy inkább én. Lehet, nekem kellene túlnőnöm rajta.

Amikor mindenki szemében a szánalmat keresem, akkor tudom, hogy valójában mennyire el akarok tűnni. Utálom feladni, de ragaszkodni se szeretnék én már semmihez se. Mit ér az érzés, ha nem érezhetek? Aztán majd akkor robban minden, amikor már engem se érdekel, csak valami ürügyet keresek arra, hogy sírjak, amiért egész életemben nem tudtam igazán.

Képmás

 

– Képzeld, úgy néz ki, offolom azt a színésznőt.

– Miért? Pedig eddig oda meg vissza voltál érte, mi változott meg ilyen hirtelen?

– Nem tudom. Talán az, hogy jobban megismertem őt.

– Egy éve húzod az agyát, miért most gondolod azt, hogy megismerted?

– Tudod… Ezt elég nehéz megmagyarázni, de… Van valaki, akit látsz valamilyennek, fantáziálsz arról, hogy milyen is ő valójában, kialakul benned egy kép róla, aztán… aztán betekintést nyersz a színfalak mögé és ez tönkreteszi ezt a képet. Amikor látod őt kiborulni, teljesen kifordulni magából, önértékelési zavarokkal küzdeni és amikor bármit képes lenne megadni egy kis szeretetért. Hirtelen szembesülsz a valósággal és az már nem tetszik, az már nem ő.

– Nem ő?

– Nem.

– Már hogyne lenne ő? Éppen ilyenkor igazán ő! Nem ő tűnik el, hanem a róla kialakult képed, te fafej!

– Éppen ez az, ez a lényeg! Én nem akarom, hogy ez a kép eltűnjön, hiszen… Ő egy színésznő, sikeres, gyönyörű, a férfiak a lábai előtt omladoznak, nem érted, miért nincs senkije. Aztán bumm, megérted és ez fáj.

– Attól még, mert valaki sikeresnek tűnik, nem jelenti azt, hogy ne lehetnének problémái, rossz tulajdonságai vagy bármi egyéb, mint minden normális embernek.

– Igen, csak itt arról van szó, hogy az ember szereti azt hinni, hogy létezik az az igazi tökéletesség.

– Na, akkor megmondom én neked, hogy mi a bajod! Láttad őt tökéletlennek, bizonytalannak, embernek, olyannak, mint például… engem. Ez pedig eszedbe juttatta a saját hibáidat, eszedbe juttatta, hogy mi az, amit nem szeretsz a mai napig se magadban. Ez viszont megrémisztett, így hát inkább menekülőre fogod, minthogy nap mint nap szembesítsenek azzal, mennyire nem szereted magad és az összes régi hibával, amit elkövettél.

– Most magadra gondolsz?

– Ki másra? Hiszen velem is ugyanezt csináltad. Láttál valamilyennek, éppenséggel annak a stréber különcnek az osztályból, aztán megismertél. Láttad, milyen az, amikor bénázom, például, amikor nekimentem az ablaküvegnek a boltban, mert azt hittem, az a kijárat, vagy amikor nem tudtam összeadni két kétjegyű számot úgy, hogy én voltam a matekzseni. Láttál szétsírt fejjel, amikor meghalt a kiskutyám és láttál teljesen kiborulni, amikor az öcsém eltűnt több napra. Láttál leszarom hangulatban, amikor elhagytam a pénztárcám az összes iratommal együtt és láttál örömkönnyeket hullajtani, amikor egy kiscica odadörgölőzött hozzám. Láttál őrülten lelkesnek a kedvenc sorozatom miatt és életuntnak, amikor anyám hisztijét hallgattam a telefonban. Mindezt az után láttad. Ezért aztán én már csak egy hiba maradtam, egy kitörölhetetlen hiba az életedből.

– Én… én nem tudom, mit mondhatnék erre.

– Persze, hogy nem tudod, hiszen még magadnak se tudsz mit mondani. Azt hiszed, nekem nem fáj, hogy hibának látsz?

– Sosem mondtam, hogy hiba voltál!

– Nem, de gondoltál rá és ez nekem bőven elég ahhoz, hogy tudjam, attól a pillanattól kezdve egy kibaszott hibának tekintettél, hogy láttad összetörni rólam azt a képet. Én pedig minden egyes nap magamat okoltam, amiért nem tudtam olyan lenni, mint amilyennek akartál látni engem.

– Kérlek, ne mondd ezt.

– Most pedig menj haza, szállj magadba és térj észhez! Jó lenne, ha végre tisztában lennél az értékeiddel és nem csak úgy tennél, mintha tudnál róluk.

– Te most akkor… nem gyűlölsz?

– Ellentétben veled, nagyokos, engem igenis megmosolyogtat a tökéletlenség. Bár ijesztő látni valakit küzdeni a belső démonjaival, mégsem tudtam eltávolodni tőled. Amikor láttalak kifordulni önmagadból, akkor sem tudtalak gyűlölni, hanem csak azt a bizonytalan kisfiút láttam benned, akit a mai napig ott bújtatsz valahol. Lehet, hogy nem én vagyok az embered és valószínűleg te sem az enyém, de azt hiszem nem véletlen, hogy az útjaink végül keresztezték egymást.

– De én borzalmas voltam akkoriban! Nem is értem, hogy mi okból maradtál mellettem.

– Néha felesleges okot vagy magyarázatot keresni a dolgokra. Van, hogy csak egyszerűen megtörténnek és kész.

– Akkor most, ha nem haragszol… lehet, lenne egy kis elintézni valóm.

– Menj csak, majd holnap találkozunk.

– Majd holnap!

– Holnap. Holnap?

Mélyen legbelül

 

Érezni a semmit és érteni a mindent. Talán ezért nem működik bennem az egyensúly, mert nem engedem magamnak, hogy működjön. Amikor ülök a domboldalon és hallgatom a csendet, figyelem a lemenő nap sugarait, akkor jövök rá, hogy amit valójában érzek azt sosem érezhetem igazán. Azt tanultam, hogy a józan észnek mindig felül kell kerekednie a szív vágyain, érintéssel nem lehet kifejezni semmit sem úgy, mint szavakkal. Most pedig itt állok veletek szemben és egy szó sem hagyja el a szám, ugyanis nem tudom, mit mondhatnék. Az eszem meggátolja a tetteket, mert fél, hogy valaki hátbaszúr ölelés közben. Engedem hát, hogy a szavak beszéljenek helyettem, mint ahogyan eddig is.

Mikor kezdhettem el egyre kevesebbet érezni? Mikor váltotta fel a cselekedeteimet a beszéd? Minden, ami bennem van az itt marad, semmit sem eresztek el, így belülről kezd el felemészteni. Nem tudok elmélyülni semmiben sem, csak a gondolataimban, amelyek sokszor hazudnak nekem, nem bízhatok bennük. Mégis inkább elfogadom, amit mondanak, hogy legalább sugározhassak valamit kifelé is, ha már a szívem kulcsát elvesztettem. Azt hittem, másnál megtalálom, azonban a kulcs nem az utcán veszett el, hanem mélyen bennem.

A legszigorúbb velem én magam vagyok, nem engedem a henyélést, ezért mégis halogatok. Mindig minden fontosabb annál a háborúnál, ami bennem dúl, ezért nem ások mélyebbre. Ezáltal a büntetésem az, hogy semmiben sem tudok mélyebbre ásni. Ezen a legerősebb ásó sem segítene, hiszen magában nem tud ásni, kell hozzá valaki – mondjuk én.

Tétova

 

Leírnám neked, hogy szeretlek, de nem tudnám megmondani, pontosan kinek is írom. Éppen ezért nem írok semmit soha senkinek. Nem tudom, mikor kell ölelni pacsi helyett és mikor adjak csókot szavak helyett. Soha nem tudom, hogy mikor minek jön el az ideje, mikor kell túllépni dolgokon és meddig kell ragaszkodni valakihez. Mennyi az optimális ideje a szeretet kialakulásának és mennyi idő alatt múlik el a szerelem?

Nap mint nap új arcokkal találom szembe magam, mégsem emlékszem egyik ember arcára sem, a tied viszont rögtön a szemembe ég és onnantól kezdve benne élsz az álmaimban. Valakivel elég két alkalommal is találkozni, hogy valami oknál fogva beleragadjon a tudatunkba, a másikkal pedig egy év is kevés, hogy nyomot hagyjon. Egy elhagyott hatósági igazolványon lévő születési dátum – ez is hamarabb eszembe jut, mint annak a születésnapja, akinek éveken át eljártam a bulijaira.

Ösztön, amikor azzal akarok figyelmet kiváltani belőled, hogy élek és a következő pillanatban már nem. Látni akarom, melyiket veszed észre hamarabb. Mi van akkor, ha valaki más is észreveszi, nemcsak te? Aztán a végén még kiderülne, hogy az egész nem is a figyelmedért van, hanem csak önigazolás.

Talán, ha nem tennék mindig kérdőjelet oda, ahová már rég pontot kellett volna, akkor közelebb lennék a megoldáshoz.

Annyiminden

 

Amikor elmegyek egy ismeretlen helyre és zavartan motyogok az orrom alá, akkor jövök rá, hogy valójában rég nem vagyok már az a gyermek, aki az anyja szoknyája mögé bújik. Talán, ha megöleltem volna magam akkor, amikor senki más nem tette, nem lenne ilyen nehéz minden egyes alkalom az ismeretlenben. Attól még, mert valamit nem ismerek, nem kellene félnem tőle – bezzeg, amit ismerek és tudom, hogy rossz, na, arra nem fújok, csak lubickolok benne türelmesen. Ilyenkor elképzelem, hogy valami egészen más helyen vagyok és valaki egészen más tart a karjaiban. Sokkal egyszerűbb az elménkkel átírni a dolgokat, mintsem tenni ellenük.

Ha te sem a fejedben élnél állandóan, akkor nem fájna ennyire, amikor arcul csap a valóság. Tényleg magányos vagy, vagy csak egyedül akarsz lenni, hogy azt hidd magadról? Talán te is csak elképzeled, milyen a magány, ezáltal átformálod a valóságot. Nem nehéz benne ragadni az általunk szőtt mesékben, legyenek azok akármilyen jók vagy rosszak. Még a rossz is jobb a semminél – ez lehet a te igazságod, amely szerint a mérlegnek mindig billennie kell valamerre.

Mi az igazságod és mi az enyém? Létezik olyan, hogy a miénk? Vagy ami már egyszer a tiéd, az sosem lehet egészen az enyém is? Minden ember másképp birtokol, hiába van szó ugyanarról. De vajon mi késztet arra, hogy birtokoljunk és miért vágyunk néha arra, hogy birtokoljanak bennünket? Van, akinek az ölelése azt az érzetet kelti, hogy itt van mellettem, van, akié pedig azt, hogy felettem áll. Nem tudom, melyikre vágyom jobban, mindig az adott helyzet dönti el. Ezek is csak annak a kíváncsi gyermeknek a gondolatai, aki már sosem fog többé megszólalni. Eltemettem. Veled együtt. A „veled” mögött nincsen senki, csak az, akit éppen odaképzelek. Talán ezt nevezik magánynak, de nem tudnám megmondani biztosan, hiszen valahol ez egyfajta szabadság, márpedig a szabadság nem egyenlő a magánnyal.

Egymásra hányt mondatok – ez vagyok én, amikor elönt a gondolat, amiből nem tudom, hogyan vezethetném ki magam. Belső monológok egészéből állok csupán, nem számít a minőségük. Az örökös bizonytalanságomtól azonban kiver a víz. A mérleghinta is dől valamerre, de én nem tudok egy irányba hajolni, még akkor sem, ha fizikálisan csak ez az egy opció létezik. Éppen ezért sosem jönnek a szavak a nyelvemre, amelyeket döntéshelyzetben kellene kituszkolni magamból. Nagyot akarok mondani, de nem tudom, hogyan kell, ezért csak a mások által kimondott szavak maradnak nekem. Emiatt irigykedem azokra az ötvenes nőkre és elképzelem, mi lett volna, ha legalább tíz évvel korábban születek. Talán akkor az én igazságom tükröződne vissza az arcodon, nem pedig fordítva.

Amikor minden gondolatomnak jelentőséget tulajdonítok, akkor tudom, hogy egyiknek sincs értelme, csak el akarom velük fedni a határozatlanságomat. Mintha alkotnék valamit, miközben nyúznak, holott ezzel az egésszel csak saját magamat kínzom. Jó lenne, ha nem egyedüli elszenvedője lennék ennek a gondolatnyílnak, amikor eltalál, viszont először mindig csak egy valakit találhat el ez a nyíl. Ha magamat célzom vele, akkor örökösen én maradok az áldozat.

Most, hogy az akkumulátor lemerült, leírom, hogy mennyivel jobb érzés kifújni az évek óta benntartott levegőt.